Pár nap, mely átvezet a tegnapból, a mába...
Mindig a két ünnep közti időszakot szerettem igazán, mert nem volt annyi munka, csend volt, nyugalom. Most is erre vártam...de ember tervez...Jánosom lázas lett, elment a doktor bácsihoz, kapott gyógyszert, olyat, mint a lórúgás. Másnap estére cipóvá dagadt a lába...megijedtem...trombozis??? Irány az ügyelet...aztán a soproni sürgősségi,..Doppler-vizsgálat...a dagadt lába miatt nem tudták megnézni az ereit...ott kell maradnia pár napig. Ő elkeseredett, én győzködtem, hogy jobb lesz, mert életveszélyes is lehet...Naponta ingáztam Sopron és Kapuvár közt, közben pedig jobban aggódtam, mint ő. A Szilvesztert ő alvással, én varrással töltöttem.Vasárnap engedték ki. Most itthon lábadozik, kiderült, hogy kezdődő orbánca van, antibiotikummal ellátták, fogyott egy keveset. Az én Nagy Mackómból kicsit kisebb Mackó lett, ami persze nem baj, vércukorszintje rendben van, és most, hogy itthon van, dolgozik.
Amíg nem volt itthon, felerősödött bennem az az érzés, melyet nem szabad soha elfelejtenem, hogy ne legyen természetes az, hogy ő van, hogy Máté, van, hogy a Mama van,stb, mert amint természetessé válik, abban a pillanatban elfelejtünk köszönetet mondani érte.
A Soproni Erzsébet Kórház munkájáért csak köszönet jár, mert amilyen pocsék helyzetben van az egészségügy, csoda, hogy még van energiájuk mosolyogni és törődni. Túlterheltek, alulfizetettek, akárcsak mi, pedagógusok, és emberéletről döntenek minden pillanatban. Ha mindenki így végezné a munkáját, nem lenne ebben az országban semmi baj, mert mindenki húzza a szekeret, csak mindenki más felé...
A rossz dolgok nem fognak elkerülni minket, de együtt minden egyszerűbb lesz...
Így kívánok mindenkinek boldog, napsugaras Új Évet!