Hosszú gondolatok a családról

                      

,, Ha választ keresünk arra, hogyan helyes élnünk, otthonunk lesz a világ! "

                                                                                          Arthur Miller

Gyermek voltam még, 11-12 éves, amikor a televízióban rendszeresen láthattuk a Családi kör c. műsort. Akkori eszemmel csak a rövid és érthető történetek érdekeltek. Az utána lévő pszichológusi magyarázat nem ért fel az értelmemig. Arra emlékszem azonban, hogy mintegy ösztönösen ráéreztem a helyesre, vagy helytelenre. Nem tudtam, miért gondolom úgy, és hogy mit kellett volna másképp tenni. Évekkel később felelevenítették a sorozatot, és néhány részt készítettek belőle. Ami megmaradt bennem, egy történet, amire azóta is gondolok, főképp olyankor, amikor kevés az időm a fontos dolgokra.

Az akkor megírt történet akár ma is íródhatott volna, akármelyik családba beleilleszthető lenne, és szerintem nincs család, ahol elő ne fordult volna, kis változtatással.

Egy négytagú családban játszódik a történet, a szereplői az általánosságban vett családot alkotják, nevezetesen, apa, anya, két gyerek. A gyerekek a kamaszkor környékén, egyik fiú, a másik lány. Délután van, késő ősszel, vagy télen, mert korán sötétedik. Az édesanya a konyhában teszi a dolgát, a férje a fotelben olvassa a napi híreket az újságból, a fiú a számítógépen játszik, a lány televíziót néz. Minden elképzelhető háztartási eszköz működik. Az anya hallgatja a rádiót főzés közben, és elindította a mosógépet is. Az apa az olvasólámpa fényénél olvas, a fiú a számítógépnél, a lány a televíziónál. Viszonylagos csend van, csak a gépek zaja hallatszik, meg néhány zenefoszlány a konyhából, a számítógép mellől halk szitkozódás a játék elvesztése végett, a televízió hangja sem zavaró. A film aprólékosan, lassú kameramozgással mutatja be a család hétköznapi életének mindennapjait. Látszólag béke és nyugalom van. Valóban béke és nyugalom van. Egyszerre történik valami, ami egy csapásra megváltoztatja a délutánt……áramszünet lesz. Leáll a mosógép, elhallgat a zene, kialszik az olvasólámpa, a számítógép képernyője a játék felénél elsötétedik, nem különben a televízióé. Olyan, mint amikor Csipkerózsika megszúrta az ujját az orsóval, és a palotában megállt az élet.  Az arcokon tanácstalanság: „most mi legyen? mit fogunk csinálni egész este? meddig fog tartani? és egyáltalán, micsoda felháborító dolog, hogy áramszünet van?” A feszültség érezhető, szinte kirobban, mint  Karinthy Röhög az egész osztályá-ban, csak itt düh, ott nevetés. Az édesanya az, akinek először eszébe jut a gyertya. Hamar elbotorkál a fiókig, belekotor, kiveszi, majd gyufa után kezd kutatni lázasan. Mindez nem tart egy percig sem, s lám, fellobban a gyertya meghitt lángja. Kisvártatva mindenki a nappaliban üldögél, még mindig tanácstalanul. Az anya az megint, aki nem mérgelődik, pedig neki lett volna a legfontosabb dolga négyük közül. Újabb fiókot húz ki, és előveszi belőle a családi fényképalbumokat. A férjének tetszik az ötlet, hisz biztosan már rég nem nyitották ki őket.

 A gyerekek még vonakodnak. A kép elhomályosodik, ami az idő múlását van hivatva jelezni, s amikor újra kitisztul, egy igazi családot látunk, nevetve, összeölelkezve, elmerengve az emlékeken, talán meghalt hozzátartozók kedves történetein, talán saját életük nagy pillanatain. S a gyertya lassan leég.

Majd egyik pillanatról a másikra felgyúlnak a fények, a szolgáltató kijavította a hibát, ismét világos van. Azt hinné az ember, hogy a család tagjai rég elfelejtették, hogy mit hagytak félbe nem is olyan régen, és mégis egy világnyi idővel ezelőtt. De nem. Amint fény gyúl, a maradék gyertyát elfújja valaki, a mosógép újra zümmög, a rádió halk zenét játszik, az olvasólámpa ismét megteszi, ami rá ki van szabva, a számítógép újraindul és a televízió már egy másik műsorral szeretné szórakoztatni az embereket. Észbe kapnak, abbamarad a nevetés, elfordulnak egymástól, és mindenki teszi a „dolgát”, amit kényszerből félbehagyott, mint abban a bizonyos mesében száz esztendő elmúltával.

A család a legfontosabb alapközösség, melynek definíciója a tudományok fejlődésével más-más aspektusból nézve másként fogalmazódott meg a történelem során, de annak viharaiban lényegében nem változott.

A biológia szerint az emberiséget újrateremtő egység, a szociológia szerint egy kicsi társadalmi egység, a pszichológia szemszögéből a személyben végbemenő pszichikai folyamatok színtere, vagy úgy is mondhatjuk, hogy az emberi kapcsolatok színtere. A család működése és a családtagok szerepe társadalmanként és kultúránként más.  Egy azonban bizonyosnak tűnik, nevezetesen, hogy a család olyan közösség, mely hihetetlen módon tűri a megpróbáltatásokat, a társadalom erőszakos befolyásait. A család biztonságos, szeretetteljes, melyben jó élni.

A szociológiai vizsgálatok, és az életből vett tapasztalatok azt mutatják, hogy nem minden család ilyen. A fenti meghatározás lenne a kívánatos, mégis nagyon sok tényező befolyásolja a védő, szerető, újratermelő stb. funkciót. Befolyásolja a neveltetés, mint fentebb szó volt róla, a társadalmi szokások, a vallás, a benne élők személyisége, a társadalmi-gazdasági viszonyok, melyek feszültségek forrásai, stb. Mégis. Az ember olyan lény, akinek szüksége van a családra.

Amikor a leírt televíziós kisfilmet újragondoltam, több dolog is eszembe jutott a tanultak, olvasottak alapján.

Eszembe jutott, hogy a szóban forgó család a magyar viszonyokat tekintve átlagos család több szempontból is. Átlagos, mert a szülőpár együtt él, együtt nevelik a gyermekeket. Átlagos, mert két gyermeket nevelnek, ami Magyarországon az iskolás gyerekek 1999-es felmérése szerint 54,8%. Átlagos, mert a magyar családok jelentős része olyan, és akkora lakásban él, mint a filmbéli szereplők. Feltételezem, hogy mindezen paraméterekkel a film készítőinek is az átlagosság, mint háttér volt a céljuk. Ez a szociológiai szempont.

Más szempontból is átlagos. Mint pedagógus, sok családdal, szülőpárral volt és van kapcsolatom, és látom, hallom, tapasztalom, mind a gyerekek szerepjátékából, mind a családlátogatások alkalmából, hogy a délutánok szinte ugyanúgy telnek mindenhol. Anya főz, mos, apa újságot olvas, a gyerekek jobb esetben tanulnak, játszanak, rosszabb esetben számítógép, vagy televízió előtt ülnek. Mivel a család az első szocializációs színtér, mit tanulnak meg tehát, és visznek tovább saját családjukba? A mintát, amit láttak, és megéltek. Azt, hogy az apák újságot olvasnak, az anyák főznek, mosnak, a gyerekek meg a maguk szórakoztatására azt tesznek, amit akarnak.

Természetesen van ennél rosszabb eset is, amikor a kamasz valamilyen bandához, galerihoz csapódik, viselkedése a deviancia határát súrolja. Ebben a példában szerencsére nem erről van szó.

Személyes tapasztalatom a nővérem családjából való. A nyári időszakban a férje ugyan a ház körül mindent elvégez, de ősztől tavaszig nem nagyon van dolga. Két fia immáron felnőtt, még otthon laknak, dolgoznak, fociznak, buliznak, azt tesznek, amit akarnak. A nővérem, aki túl van már az ötvenen, még mindig kiszolgálja őket, elébük teszi az ételt, tízórait készít, egyiküknek ebédet is elvitelre, mellette dolgozik, és gyakran éjfél, mire aludni térhet. Mostanában sokat panaszkodik emiatt. Én, mint a fiatalabb, hiába mondtam neki korábban, hogy ez nem lesz így jó, mert odajut, ami miatt panaszkodik, nem hitte el, vagy azt gondolta, honnan tudhatom én, hisz fiatalabb vagyok. Most már nem fogja leszoktatni őket arról, hogy a frissen felmosott padlón ne járkáljanak, a vasalt ruha ne gyűrötten kerüljön elő a szekrényből, hogy a szobájukban néha ki kellene takarítani stb. Le kellene ülniük együtt, megbeszélni, mi az, ami már nem megy, mert nem fizikailag már megterhelő, miben tudnának segíteni, és mikor. Ha ezt felvetem neki, mint lehetőséget, lemondóan int, mondván, hogy semmi értelme. Próbálkoztam a férjével beszélni, a fiúkkal leülni, de azt meg nem vette jó néven tőlem, mert beavatkozom az életükbe. Sajnos nem tanította meg őket azokra a dolgokra, melyek most levennék a teher egy részét a válláról, lenne ideje pihenni, vagy csak a maga kedvére valami olyannal tölteni az időt, amivel feltöltekezhet. Rosszul szocializálta a gyermekeit.

Visszatérve az eredeti történetre, a látottak előre vetítik azt, hogy az anya ott is egyedül marad a házimunkával, és minden egyébbel. Mindezek csak a háttér információk, melyek természetesen nem lényegtelenek. A lényeg az az egy vagy két óra, melyet félhomályban töltöttek el együtt. Nem egymás mellett, mint az elején, hanem együtt. Jól érezték magukat, nevettek, ölelkeztek, kimutatták egymásnak a szeretetüket. Feltöltötték az érzelmi tankjukat, ahogy Campbell mondja az Életre szóló ajándék c. könyvében. Szerinte sem a gyermek, sem a felnőtt nem élhet kiürült érzelmi tankkal, melyet a külvilág dolgai, a munkahelyi feszültségek, az anyagi problémák nagyon hamar kiürítenek. Feltölteni pedig csak az egymás iránt érzett feltétel nélküli szeretet megmutatásával lehet.

A filmbeli család feltöltekezett, és ettől jól érezték magukat. A baj azonban kétfelől érkezik ebbe a kis közösségbe.

-          egyrészt, azelőtt nem jutott eszükbe együtt lenni, csak amiatt, hogy együtt legyenek, erre kizárólag az áramszünet miatt került sor,

-          másrészt, nem gondolkoztak el rajta, hogy együtt maradjanak a fények kigyúlása után, csak azért, mert jó volt.

Láthattuk, hogy az érzelmi kötelékek még léteznek, a biztonság is a helyén van, hisz mindenki otthon van, valószínűleg jól érzi magát. Lehetne azonban sokkal jobb is.

Ha mindez mindennapos lenne az életükben, könnyebben vennék az akadályokat a munkahelyükön és az iskolában, hamarabb lenne megoldás az anyagi problémákra, és számos betegségtől is megmenekülnének. Kimutatott tény, hogy a stressz megbetegít, az ember pszichoszomatikus tüneteket produkál, depressziós lesz, stb. Mindezek akár a házasság, a család felbomlásához is vezethetnek. Azon kívül az együttmunkálkodás, az együttlét feszültséget vezet le, energiát termel, összetartozás-élményt ad, ezáltal elkerülhetők a fentebb említett tragédiák. Nem utolsó sorban a gyerekek ebből tanulják meg az egymás iránt érzett szeretet megmutatását, a munka szeretetét és szükségességét, a pénz beosztásának fontosságát.

A családi együttléteket a kultúra köré is szervezhetjük, legyen az otthoni tv-nézés, vagy színház, mozi, séta a zöldben, közben beszélgethetünk. A gyerekek megtanulják, hogy viszonyuljanak a természeti értékekhez, közvetve magukba szívják a környezetünk megóvásának természetességét anélkül, hogy beszéltek volna róla. Mintát követnek, utánoznak. /Fiam még az almacsutkát is hazahozta az iskolából a szalvétával együtt, amibe a tízórait csomagoltam./

A családban tanulja meg annak értékrendjét, a másik emberrel való viselkedés helyes szabályait, megtanulja az érdekeinek érvényesítését, saját nemi identitását.

Átveszi a vallásosság, mint életforma, később mint meggyőződés mintáit, az Istenhez való viszonyulást, a kételkedés nélküli elfogadást. Természetesen nem minden család vallásos, vagy nem mindegyik gyakorolja a hitét. Ez nem zárja ki a család, mint közösség jó működését, mert a szeretet összetartja, összetarthatja őket. Nekem, mint hitemet megvalló és gyakorló embernek meg kellett tapasztalnom, hogy elismerjem ezt. Gyermekkoromban a vallásos élet nem volt kérdés a szüleim számára, így én sem kérdőjeleztem meg annak létjogosultságát sem akkor, sem felnőttként. A környezetemben alig volt olyan ember, aki nem járt templomba, így azt hittem, nincs is olyan. Felnőttként rájöttem, hogy vannak olyan emberek és családok, akiknek a vasárnap is munkával telik, vagy ráérnek későn felkelni, mert nem kell templomba menniük. Családjuk így is szépen funkcionált. Mi azonban kapunk egyfajta menedéket, védelmet, reményt, kapaszkodót, iránymutatást az Istenhitünkből. Nekünk jobb, talán könnyebb.

A család tehát olyan mikroközösség, melyben jelen van a szeretet, a biztonság, a nevelés, legtöbbször a hit, és a kölcsönhatás a benne élők között. Eszembe jut egy érzés, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a fiam óvodába ment és én is dolgozni kezdtem újra. Mennyire másként viszonyultam a gyerekekhez óvodapedagógusként akkor, amikor még nem volt gyerekem, mint azután! Ez is a kölcsönhatás erejének egy példája.

Egy rövidke történet jutott eszembe zárásként, melyet egy idős paptól hallottam többször is, anyák napja környékén.

Egy gazdag embernek nagyon szép felesége volt. Több barátnője azután is meglátogatta a minden jóval berendezett hatalmas házban, miután férjhez ment. A férje nagyon szerette, és mivel megtehette, elhalmozta drága ékszerekkel, amit a fiatal feleség gyakran viselt. Barátnői mindig megcsodálták a legújabb ajándékot. Telt, múlt az idő, és a házaspárnak öt gyermeke született, szinte évente, egymás után. Mivel az asszony nem ért rá a gyerekek mellett a barátnőivel foglalkozni, azok ritkábban tettek látogatást nála. A gyerekek szépen cseperedtek, szeretetben és boldogságban, szüleik nagy örömére. Amikor már akkorák lettek, hogy nem kellett minden percet velük töltenie, az asszony meghívta régi barátnőit a házába, feleleveníteni a régi jó kapcsolatot. Bizonyára neki is hiányzott a női csevegés, és a másféle kapcsolat, hisz a családot nem zúzza szét, ha barátaink vannak.

Amikor a barátnők megérkeztek, az asszony fogadta őket, szerény, magasan gombolódó ruhában, ékszerek nélkül. Annyira elszokott tőlük, hogy el is felejtette. A hölgyek, amikor leültek, megkérdezték tőle:

-S a gyönyörű ékszereid?

-Ó, bocsánat – felelte az asszony – majdnem elfelejtettem.

S kiszaladt a szobából. Kisvártatva nyílott az ajtó, besorakozott rajta az öt gyerek egymás után, mint az orgonasípok, és illedelmesen köszöntek a vendégeknek.

-Nézzétek! Itt vannak az én ékszereim – mondta az asszony, s büszkén, mosolyogva mutatott a gyermekeire.

A történet eddig szólt, de továbbgondolhatjuk….Milyen életük lehetett ezeknek a gyerekeknek, és milyen felnőttek lettek később belőlük? Bizonyára ékszerként ragyogtak a szüleik mellett, melynek csillogása sosem homályosul el, s amely csillogást továbbadtak a saját gyerekeiknek. Ettől talán még jobban csillogtak, mert a szeretet olyanra fényesíti a kopott fémet is, mint a gyémánt.

Talán még nincs késő felébredni csipkerózsika-álmunkból, és tenni azért, hogy családjaink úgy ragyogjanak, mint az ékszer.